Lassú vers

Ez már az október, a közepe lassan,
mit kezdjünk az ősszel, ha már egyszer itt van?
Ez egy lassú vers lesz, jut idő mindenre,
szinte áll az óra, mintha nem is telne.
Kezdődik a reggel, elkészül a kávé,
ez a reggel miénk, és senkié másé.
Johanna felébredt, és kakaót kortyol,
visszacsillan a fény a kristálycukorról,

konyhai lámpának megcsillanó fénye,
míg a kiskanáltól megcsendül a csésze.
Mintha kint az utcán száz tea gőzölne,
borulnak a házak októberi ködbe.
Hűvös az idő kint, borúsabb az ég is,
minden újabb őszben ott látjuk a régit.
Falevél az ágról elkezdett lehullni,
tanul majd a széltől a járdákon futni.

Elviszi a lányunk Timi óvodába,
autóba ülnek, lép lába a gázra.
Én itthon maradok, mint gyerekkoromban,
ha az orvos kiírt, mikor beteg voltam.
Hol a régi házunk? Hol közel, hol messze.
Idő-metszőolló águnkról lenyeste.
Hol vannak azóta a régi szomszédok,
kikhez visszatérni nincs már elég indok?

Összeszedi magát közben az október,
derül az ég végre, a napfény nem sóher.
Kiteszem a napra pintyek kalitkáját,
pár kíváncsi cinke ketrecükre rászáll.
Megjön a délután, mint egy öreg néni,
ki a piacra már nem fog odaérni.
Lassan elindulok a kis Johannáért,
úgy lépek az utcán, mint ki nagyon ráér.

Óvoda udvarán keresem a lányom,
és a trambulinon gyorsan megtalálom.
Egymás mellett menve némaságunk szót kér,
pár őszi levéllel fogad a játszótér.
Kutyáért könyörög, jön egy jó nagy hiszti,
egy óráig eltart, nem könnyű kibírni.
Végre otthon vagyunk, kapcsolunk be tévét,
Timi is hazaér, kezdődhet a fürdés.

Ahogy azt ígértem, ez egy lassú vers lett:
időnk mégis eltelt, elmúltak a percek.
Napnak örömeit, és sok apró gondját
elhomályosítja esti lámpaoltás.